Ha lucokról beszélünk, legtöbbünknek a közönséges luc, a Picea abies jut eszébe. Pedig a Picea nemzetség mintegy 35 fajt foglal magába, és közöttük meglepően nagy különbségek vannak abban, hogy milyen klímához alkalmazkodtak.
Ha azt keressük, mely lucok jöhetnek szóba a melegedő, nyári aszályokkal egyre inkább terhelt, de hideg teleket továbbra is produkáló magyar klímában, akkor három faj különösen érdekes:
🌲 Picea meyeri – Meyer-luc
Erősen kontinentális, viszonylag száraz területekről származik, és a meleget, valamint a szárazabb körülményeket is jól viseli. Közben a hidegtűrése is kiváló a szakirodalom szerint
🌲 Picea orientalis – keleti luc
A Kaukázusban él, ahol hideg telek mellett meleg, száraz nyarak is előfordulnak. Ökológiai tűrése széles: nedvesebb és szárazabb körülményekhez egyaránt képes alkalmazkodni, és a hideget is jól viseli.
🌲 Picea omorika – szerb luc
A Balkán hegyvidékeinek ritka faja. Rendkívül télálló, mészkövön és különböző talajokon is megél, és a közönséges lucnál általában jobban viseli a melegebb körülményeket. A nyári szárazságra azonban kevésbé egyértelmű a természetes élőhelyi bizonyíték, ezért ezt a szempontot nála óvatosabban kezelném.
És talán éppen ez a legfontosabb: nem minden luc való minden termőhelyre. A jövő kertjében nem elég azt nézni, hogy egy növény „télálló-e”. Azt is tudnunk kell, honnan származik, milyen klímához alkalmazkodott, hogyan oszlik el ott a csapadék, és mit bír a nyári hőségből.
És akkor jöjjenek a saját kertembe ültetett lucok, általános leírással, majd a saját tapasztalataimmal fűszerezve, de mielőtt elkezdenénk, ismételten elmondanám, hogy a kertem Somogy megye Kaposvár-Kaposfüreden található, a talaja vályogbemosódásos agyagtalaj, az éves csapadék sajnos jócskán lecsökkent, 2024-25 ben alig 500 mm volt.
Hidegtűrés: kiváló. A faj és a kultivár is kifejezetten télálló; az RHS H7 kategóriába sorolja, vagyis a –20 °C alatti kontinentális teleket is elviselő növények közé. Más dendrológiai forrás még –24,5–40 °C közötti 3-as télállósági zónát ad meg.
Csapadék / vízigény: a közönséges luc alapvetően üde, egyenletes vízellátottságú termőhely növénye. A ‘Inversa’ mérsékelten szárazságtűrőnek tekinthető, de a tartós nyári talajszáradást nem kedveli. Jó vízgazdálkodású, de nem pangó vizű talajban érzi jól magát.
Talaj: savanyú vagy semleges, humuszos, jó vízgazdálkodású talaj az ideális; agyagon, vályogon és homokon is nevelhető, ha a talaj nem szárad ki túlságosan. A pangó víz és a tartós kiszáradás egyaránt kerülendő.
Méret: itt érdekes a különbség a források között. Nem törvényszerűen 2–3 méteres növény: idős példányként 6–8 m, kedvező körülmények között akár 8–12 m magas is lehet, viszonylag keskeny, csüngő koronával. A végső méretet erősen befolyásolja, hogy hagyjuk-e a vezérhajtást felfelé nőni.
A saját példányomat 2004-ben ültettem, és elkezdtem fölfelé karózni. Ezt egészen addig folytattam, amíg elértem, a végén székre állva:) a fát és a karót. Egy év volt, amikor elfelejtettem az új növekményt a karóhoz kötni, ekkor elindult oldalirányba, és mire észbekaptam, már annyira befásodott, hogy nem tudtam kiegyenesíteni. Ekkor elvágtam, abban a reményben, hogy újra vezért indít fölfelé, de csalódnom kellett.
A növekménye lefelé „folyik”, ezáltal úgy néz ki a fa, mint egy suba:) Nálam öntözés nélkül van, egész biztos meghálálná legalább az időszakos kiegészítést, de idén sem kapott.
Hidegtűrés: kiváló, USDA 4-es zóna. A hideg tehát egyáltalán nem jelent problémát számára.
Csapadék / vízigény: inkább üde–nedves talajt szeret. A közönséges lucnál megszokott módon a tartós nyári kiszáradás nem ideális számára. Különösen a száraz, forró levegőt és a tűző, kiszárító fekvést nem kedveli.
Talaj: humuszos, jó vízáteresztő, enyhén savanyú–semleges, egyenletesen nyirkos talaj. A pangó vizet viszont kerülni kell.
Méret: ez egy nagyon lassú, terülő kultivár. A szakmai Conifer Society adatbázisa szerint 10 évesen kb. 1 m széles és legfeljebb 15 cm magas, de idősebb korban, különösen oltványként, ennél jóval nagyobb lehet. Vezérhajtás nélkül a talajon terül; egy hajtást felvezetve kis csüngő „fácska” alakítható belőle.
Az én példányom 2017-es ültetésű, és nála is karózással kezdtem. Az első 1-2 év után öntözés nélkül van tartva, jelenleg bő 1,5 méteres.
Hidegtűrés: jó. USDA 5–6, RHS H7, tehát a magyar teleket alapvetően jól viseli.
A Missouri Botanical Garden oldala szerint: A Picea breweriana, közismert nevén Brewer-fenyő, fiatalon felálló, piramis alakú örökzöld fa, de idővel csüngő lesz a habitus, a másodrendű hajtások is csüngenek. Nedves, erdős lejtőkön és gerinceken őshonos a Klamath-Siskiyou hegységben, Északnyugat-Kaliforniában és a szomszédos Délnyugat-Oregonban, 910-2100 méter tengerszint feletti magasságban. Először 1863-ban gyűjtötte be William Henry Brewer (1828-1910), a Yale Egyetem mezőgazdasági professzora a Shasta-hegy nyugati lábánál. Termesztésben ez a fa jellemzően 9-15 méter magasra és 3-3,6 méter szélesre nő, de eredeti élőhelyén akár 20-36 méter magasra is felnő. A törzs jellemzően támfalú, a koronája kúpos. Ahogy a fa öregszik, az ágai (1,2-2,4 méter hosszúak) egyenesen lefelé hajlanak, lógó lombozatot alkotva. A fényes, sötétzöld tűlevelek (akár 2,5-3,8 cm hosszúak) alul szürkészöldek. A tűlevelek (keresztmetszetük lapított vagy háromszög alakú) fás cövekeken állnak, és a szárak körül körbefutnak. A magtobozok (8-15 cm hosszúak) vörösbarnára érnek
Saját tapasztalat: 2010-ben ültettem az akkor 40-50 centis példányt. Abszolút megerősítem a szakirodalom által írtakat, nagyon lassú növekedésű, tényleg csak néhány centimétert nő évente.
Viszont az igényei és a nálam meglevő adottságok szinte köszönőviszonyban sincsenek, mégis teljesen egészséges, szép példány, a majd 2 méteres magasságával. Öntözés nélkül, ráadásul.
Ez nem egyszerűen egy kis ‘omorika’, hanem nagyra növő, nagyon keskeny, szigorúan csüngő habitusú kultivár.
Hidegtűrés: kiváló, USDA 4, RHS H7.
Csapadék / vízigény: lényegében azonos a fajéval: jó vízgazdálkodású, lehetőleg üde talajt szeret, de az omorika alkalmazkodóképességét örökölte. A tartós nyári kiszáradás nem ideális.
Méret: és itt van az igazán érdekes rész. Az RHS 4–8 m-t ad meg, de a komolyabb dendrológiai tapasztalat ennél jóval nagyobb végső méretet mutat. A TSO szerint egy Bressinghamben ültetett példány 20 év alatt 8 m magasra nőtt, Bedgeburyben pedig egy 2004-ben ültetett fa 2024-re 5 m-es lett. Az American Conifer Society a terminális vezérhajtás növekedését 30–45 cm/évben adja meg.
Ami különösen fontos: ha nem karózzuk folyamatosan a vezérhajtást, az idővel elindulhat oldalirányba, megcsavarodhat, és a növény egészen különleges, szabálytalan alakot vehet fel.
Saját tapasztalat: Az alapfajt is ültettem, 2012 körül, a Pendula Burns 2016-os ültetés. Míg az alapfaj és a sima Pendula a kert déli oldalán kapott helyet, mögötte a szántó, ott az utóbbi néhány évben észrevettem, hogy ezt a fajta hőséget már nehezebben bírják. Különösen a Pendula valami miatt több helyen is száradni kezdett. A Pendula Burns jobb helyre került, a többi növény védelmébe.
A Trees and shrub oldal alapján: Élőhely: Hegyi erdők (2100–)2500–3600(–3800) méter tengerszint feletti magasságban egy olyan régióban, ahol a monszun jelentős hatással van az éghajlatra, elterjedési területének nagy részén két esős évszak van, de a nyugati populációk általában szárazabb körülmények között nőnek, és hidegebb telet tapasztalnak. Ebben az ökológiailag változatos régióban számos társult fajjal fordul elő, kiterjedt erdőket alkotva a Nyugat-Himalájában. A szubtrópusi erdők legalacsonyabb pontján meredek sziklás lejtőkön él, amelyeket buja, fajokban gazdag erdők vesznek körül, nagyrészt örökzöld zárvatermőkből, de tengerszint feletti magasságának nagy részén az Abies pindrow, a Cedrus deodara, a Pinus wallichiana és a Tsuga dumosa fajokkal együtt fordul elő. A felső határokon helyben az Abies gamblei és az A. spectabilis fajokkal fordul elő*.*
A Pakisztánból és Afganisztánból származó anyag, ahol szárazabb, hidegebb és kontinentálisabb éghajlat uralkodik, mint az Indiában és Nepálban élő fajoké, lassan, de biztosan megtelepedhet a tengeri kontinentális éghajlaton. (további információért látogassatok el az oldalra)
Saját tapasztalat: 2012-ben ültettem egy alig 30 centis példányt. Aztán átültettem 2013-ban a végleges helyére. Bár fel voltam készülve rá, hogy fiatalon fagyérzékeny, télen nem érte fagykár, ám az egyik tavaszon az új hajtásai odalettek, és az idei évben a májusi fagy szintén megcsípte az új hajtásokat.
Az én fámnak történt valami a sudarával, de már akkora magasságban volt a fa, hogy nem tudtam megnézni, mi okozta, úgy vagyok vele, hogy majd kinövi, nevel magának sudarat.
Elképesztően szép fa, és az idei évben kapott kiegészítő öntözést nagyjából 100 litert. Nem is azért, mert láttam rajta, hanem mert nem akartam látni rajta…
Az ezüstfenyőnek ez a karcsú változata az amerikai Iseli faiskola szelekciója.
Igényei, az alapfajéval megegyezőek, ami azt jelenti, hogy meglehetősen szárazságtűrő, átlagos vagy enyhén savanyú pH kell neki. Azonban a megváltozott klíma miatt a hőség az, ami ellensége ennek a lucnak is, mégpedig sokszor a talaj forrósodik fel. Ez ellen mulcsozással védekezhetünk.
2010-ben ültettem egy alig 30 centis példányt, és akkoriban én elég kevés információt találtam róla. Talán valami olyasmit, hogy törpe növekedésű (de lehet, rosszul emlékszem), mindenesetre a kezdeti lassú növekedésről átváltott egy tempósra, és mára 5 méter körüli példánnyá serdült, kissé közel ültettem a melléképülethez, ezért kénytelen vagyok metszeni.
A fiatal növénykét is metszettem, de akkor más okból, ugyanis eléggé érzékeny a hónyomásra (sok oszlopos növény van így), és a metszéssel megrövidítettem az oldalágait.